B.Ú.É.K!

Hali,
Ti sem hiszitek el, hogy itt vagyok ilyen hamar megint, igaz? Igen, számomra is meglepő, de kedvem volt leülni a gépemhez, és pötyögni kicsit. Arra is gondolok, hogy lehet, most írok a blogra utoljára erről a laptopról. Kicsit szentimentális vagyok ezzel kapcsolatban, ugyanis ez életem első saját laptopja. 2009 decembere óta van meg, szüleimtől kaptam, illetve valamennyit belefizettem. Igen, jól számoljátok, 13 éves. Azóta sok mindenen keresztülment velem, de szegény már nincs a topon. Nagyon nem, pedig amivel lehetett “felturbóztuk”. Ideje lassan nyugdíjba vonulnia, mert sokkal több agyhúgykövet okoz a lassúsága, mint hasznot, szóval gőzerővel (hazudok, valójában nagyon lassan) próbálom kimentegetni róla a holmijaim, hogy a megörökölt új-régi (7-8 éves) laptopot már ne terheljem a sok felesleges lommal. Kívánjatok sok sikert! 😀

Egyébként tudjátok, hogy mi a vicces? Az előző bejegyzésem óta, még karácsony előtt volt többször is eszemben, hogy írni szeretnék a blogra ebben, meg abban a témában, viszont elhessegettem, hogy most nem érek rá leülni, sok a dolog, szalad a lakás, majd januárban. És tudjátok, mit? Elfelejtettem, miket szerettem volna leírni. Bakker. Nem jegyeztem fel, és ennyi, kész. Már nem vagyok a régi. Úgyhogy most csak úgy elkezdtem írni, mesélek, amiről kedvem tartja.

A december nem úgy alakult, ahogy terveztem. Mármint ez nem igaz, az ünnepek úgy teltek a családdal, ahogy az hetekkel korábban le lett beszélve, akkor mentünk mindenhova, amikor kellett. Még nagyjából a lakást is sikerült ráncba szednem december 22-én. Inkább a lelki oldal az, ami nem úgy alakult, ahogy szerettem volna. Az egy dolog, hogy nem tudtam úgy készülni a karácsonyra, ahogy szerettem volna, de sok volt a feszültség, a stressz, amivel nem lehetett hirtelen mit kezdeni. Vannak ilyen időszakok az ember életében, nincs is ezzel gond, csak bosszant, hogy a kedvenc ünnepem időszakára esett.

Viszont ki tudtam próbálni a boulderezést, avagy a biztosítás nélküli falmászást. Barátnőm dobta be, hogy mi lenne, ha a szokásos gourmet kalandjaink helyett mozognánk, és nem kellett kétszer mondani. Nagyon nagy élmény volt, pedig sok kudarc is ért, de sikerélményem is volt bőven, mikor fel tudtam mászni különböző útvonalakon. Igazán terápiás dolog, és tökre rá tudnék függni. Látom benne a fejlődési lehetőséget, meg nem csak erő kell hozzá, de ész is, hogy átlásd az útvonalat, hogyan is tudnád legügyesebben végigjárni az utolsó fogásig. Kár, hogy nem túl olcsó sport, szóval nem valószínű, hogy rendszeresen járni fogok – főleg úgy, hogy ez nem egy egy-órás elfoglaltság, hanem minimum 2, vagy inkább 3 plusz az utazás. Kisgyerek mellett pedig segítség kell hozzá, hogy rendszeresen ennyi időre lelépjek, szóval marad a mozgásigényem kielégítésére az itthoni torna, amiben sajnos az utóbbi időben nem vagyok ügyes. De hátha majd mostanában sikerül ebbe is rendszert hoznom. Be kellett látnom, hogy jelenleg a rendszeres háromnegyed, meg 1 órás tornák nem férnek bele az életembe, viszont 15-20 percet azért sikerülhet beillesztenem többször, szóval most ilyenekkel fogok megpróbálkozni. Hatása azoknak is van, ha rendszeresen végzi az ember, a mennyiség sose fedi a minőséget. Ezt szakemberként mondom nektek.

Egyébként azóta, hogy legutóbb jelentkeztem, sikerült egy 2 éve tervezett mini-projektet megvalósítani a konyhában, ami nem kis örömmel töltött el. Egy ideje rágtam miatta a férjem fülét, minden megvolt hozzá kb. háromnegyed éve, lényegében csak össze kellett szerelni. Aztán egyszer csak ezzel várt, mikor hazaértem. Szóval a kis szigeten van most már egy két konzolon álló reggeliző pult, ami egyrészt praktikus, ha az ember odaülne meginni egy kávét, vagy teát, esetleg megenni tényleg egy reggelit, ha egyedül van, másrészt nem elhanyagolható, hogy megtoldotta a pult pakolófelületét 40 centivel. A rend kedvéért nem szeretném tartósan terhelni mindenfélével (nem rendes pultot tettünk oda, hanem “csak” egy mezei bútorlapot), de mikor nagy alkotásban vagyok a konyhában rengeteget jelent ez a felület, ugyanis nem vagyok eleresztve hellyel a konyhában, és egy háziasszony tudja, hogy minden centi számít.

Képzeljétek, januárban sikerült leküzdeni egy olyan félelmet, amiről nem is tudtam, hogy ilyen mélyen gyökerezik bennem. Lassan 3 évvel ezelőtt, még babával a pocakban mentem volna autóval egy barátnőmékhez, de nem értem oda. Karamboloztam. A körülmények, meg hogy ki volt a hibás, meg ki nem, nem számít most. Személyi sérülés nem történt, ennyi itt most a lényeg. Legalábbis fizikális, de a lelkem meg a tudatom úgy tűnik, sokkal többet raktározott el ebből, mint én azt gondoltam volna. Utána hamar visszaültem a lóra, férjem is forszírozta, meg én is így gondoltam, hogy újra vezetni kell, különben soha többet nem nyerem vissza az épp alakuló, autóvezetői önbizalmam. Aztán, miután megszületett a gyerkőc, úgy alakult, hogy nem ültem volán mögé 9 hónapig kb, de onnantól kezdve szépen rutint szereztem újra. Most jutunk el a sztori lényegéhez: januárban újra ahhoz a barátnőmékhez mentem, aki felé ez az egész történt 2020-ban. Ezúttal gyerekkel a hátam mögött, az incidens óta először úgy, hogy nekem kellett vezetni. Az indulás előtti 2-3 órámat senkinek nem kívánom, nem hittem, hogy ennyi feszültség volt bennem, de szabályszerűen rosszul voltam, a gyomrom rendesen fájt az idegtől. Viszont összeszedtem a gyereket, meg magamat, és elindultam. Odaértem. Meg aztán haza is, pedig sötétben számomra kifejezetten para volt az út, ugyanis a közvilágítás gyér arra, az utat pedig nem ismerem, ráadásul aznap esett havas eső is. Estére belefájdult a fejem rendesen ebbe az egész napba (hogy a stressz, vagy a front, vagy más okozta… ki tudja), de elképesztően felszabadító érzés, hogy megugrottam ezt. Lehet, hogy külső szemmel ez semmiség, de nekem óriási dolog volt. Azt hiszem, hogy a januáromban erre vagyok a legbüszkébb. Ritkán tudok ilyesmit kijelenteni egyébként, szóval ez nagy szó nálam.

Azt hiszem, zárom soraim. Nagyjából 2 hete kezdtem írni ezt a bejegyzést, nem húzom tovább. Jelentkezem legközelebb is. Ölelést küldök mindenkinek, aki még itt van velem.